Mókus instantok a Budaiban
Találkozás a vérfarkassal és 1% Garmin töltöttség
El kellett telnie pár napnak, amíg helyükre kerültek a dolgok és higgadtan tudok beszámolni az élményekről, tapasztalatokról, amelyet a Budai-hegységben szereztem. Többször is nekifutottam ennek a beszámolónak, aztán félbe hagytam és azon gondolkodtam, hogy érdemes-e egyáltalán ilyenekre fecsérelni az időt? Bárkit is érdekel a Feleségemen és egy-két emberen kívül? Aztán arra az elhatározásra jutottam, hogy ha másra nem is jó, majd 20-30 év múlva vicces lesz visszaolvasni.
A VérCse+VérKör felkészülésem lassan a végéhez ér. Mindenképpen szerettem volna még egy hosszút, egy olyan 100 körüli távot futni, laza intenzitással. Azt találtam ki, hogy sorban teljesítem a Runaway Mókus köreit, ami 100 km +/- pár méter, de inkább a pluszra szavaztam, mert hajlamos vagyok bóklászni egy kicsivel többet. Persze azért a D+ métereket is kedvelem, nagyjából 3000 m szintemelkedéssel zártam volna a köröket. Sajnos a bevált frissítő személyzetem nem tudott részt venni ezen az edzésen, így magamra voltam utalva, Feleségem a távolból figyelte lépteimet.
Beszélgetős volt a tempó és a következő etap edzésterveit beszéltük át, amikor is a távolban egy alak bukkant fel. Közelebb értünk és elég szürreális volt a látvány. Terpeszben állt és egy lánc volt a kezében meg hörgött valamit. Ekkor picit befékeztünk és testvériesen elosztottuk a futó botokat, mert láttuk, hogy barátunk nem teljesen kiszámítható állapotban van. Ívesen kikerültük és ekkor "mutatkozott be", hogy ő a vérfarkas: "...tudtam, hogy felismertetek, én vagyok a vérfarkas". Nem foglalkoztunk különösebben vele, futottunk tovább és ekkor kezdte mesélni Atis, hogy ez vajon nem az a fószer, aki a HHH-n is megtámadta a sportolókat? Én erről azelőtt nem hallottam. Nekem se kellett több infó, amikor kimentünk a tört kör után a 14-es körre (mert sajnos annyira elbeszéltük a vérfarkast, hogy benéztük a tracket, így a 10 helyett csak 7-et futottunk) és ugyanahhoz a szakaszhoz értünk, felvettem egy jó nagy husángot (biztos, ami biztos) és azzal futottunk tovább. Pár QR kód keresgélés után be is értünk, s Atis ment is haza én meg folytattam a 26 kilométeres körrel. Végre a Mókus körön nem kellett keresgélni a QR kódokat, mert pontosan tudtam, hol vannak (már 2x teljesítettem, egyszer a Feleségemmel, egyszer meg Atissal). Rutinszerűen letudtam a 3. kört is. Közben kivilágosodott és az utolsó depózás picit hosszúra nyúlt, majd fél órát szüttyögtem a parkolóban. Így is ottfelejtettem a telefon- és a Garmin töltő kábelét, a powerbankkal együtt. Amikor kiderült ez a banális mulasztás, a telefonom 58%, míg az óra 21% töltöttségi szinttel rendelkezett.
Nem kell nagy matek zseninek lenni ahhoz, hogy belássuk: ebben a formában le fog merülni mindkét eszközöm. Fel is hívtam rögtön a Feleségemet, hogy ne aggódjon, de ezennel megszűnik a LiveTrack és nem leszek elérhető, mert a telefont is akkukímélő módba teszem, ahogy az órát is. Azt tudni kell rólam, hogy még full GPS mellett is hajlamos vagyok letérni az útról... Akkor most képzeljétek el azt a szituációt, amikor az órán kikapcsolok minden funkciót, csak a tevékenység futása marad. Így minden kereszteződésnél megálltam, visszakapcsoltam a GPS-t, megvártam, amíg jelet talál, hogy ugyan mégis merre menjek tovább. Fantasztikus érzés kb. 60 kilométer után ilyen dolgokkal szembesülni, egy csöppet se vetett szét az ideg, de mivel pulzust se mértem már, így csak sejtettem, hogy a vérnyomásom nem a futástól, hanem az idegtől van a magasban. A QR kódok keresgélése sem könnyítette meg a helyzetemet. Így utólag könnyű: most már tudom, hogy amikor a HHH-n vagyok és követem a kéket, s meglátom az első TV tornyot, nah nekem nem az kell, hanem egy kis ösvényen el kell menni jobbra és annál a TV toronynál kell keresni a KÉK turista pecsétet... Track nélkül idegőrlő volt minden egyes lépés, főleg mert olyan érzés volt, mint egy ketyegő bomba lenne nálam. Ha lejár az időm, ha lemerül az óra, akkor mégis ki visz haza a rengetegből? Becsippantottam nagy nehezen az említett HHH kódot és a távból még hátra volt 10 km. Kb. 4%-ra esett az óra aksi szintje. A Feleségem a parkolóban várt (milyen jó, hogy egy autóhoz két kulcs jár) meg akart lepni, de ebben a helyzetben jobbnak látta jelezni, hogy bárhová elvinné a töltőt. Csak hát hová? Aztán a Nagy-rétre esett a voks, én meg párszor még vissza kellett kapcsoljam a GPS-t, amíg megtaláltam a sárga jelzést (ami ismerős a Balboa körről). Ekkor még a tracket is leállítottam és csőgázzal sprinteltem, mivel 2 % maradt. Kiértem a Hűvösvölgyi útra és körbenéztem, nem ott vár-e Ági (vagyis a töltőim), de nem és már 1%-on volt az óra, így már nem mertem bekapcsolni a GPS-t, s azt se tudtam merre tovább. Gyorsan elő a telefont, az még bírja szuflával, így az utolsó 800 méter a Nagy-rétig telefonos segítséggel történt.
Kiértem, s azt se tudtam merre tovább, de abban a pillanatban megláttam Ágit, s ami a csövön kifért (értsd már csak olyan 10km/h sebességgel) hozzá rohantam. Ő meg mutogatja, hogy hol van a QR kód, de kit érdekel a kód, hol a töltő? Szerintem az utolsó előtti pillanatban sikerült csatlakoztatni, megmenekült minden IS. Innen már semmi különös nem történt. Lenyugodtam, frissítettem és szép komótosan befejeztem a kört.
Fotók: Bánházi Ágnes, Földi Attila, JakabA